TIZENHETEDIK FEJEZET
Llorkh piacterét kiürítették, mégis többen gyűltek össze, mint korábban bármikor. A főúri testőrség alig bírta kordában tartani a hatalmas tömeget Mindenki látni akarta a jövevényeket. A környező épületeknél is nagyobb gyíkszerű lényeket erős mágia tartotta fogva. A behemótok hátsó lábára széles bilincset tettek, amelyet egy vastag lánccal erősítettek hozzá a tér közepén álló kőoszlophoz. A foglyul ejtett teremtmények nem nagyon mozoghattak, épphogy csak a vályúhoz fértek oda, amelyből etették őket. A láncot gyilkos mágia járta át, amely elpusztított minden élőt, ami csak hozzáért. Nem akarták, hogy bárki, akárcsak véletlenül, szabadon engedje a szörnyeket.
A behemótok időnként megemelték a lábukat, hogy eltépjék a béklyót, de a láncok kitartottak. Ráadásul csupán félméternyire tudták elemelni a lábukat a földtől, mert a nehéz bilincs visszahúzta őket. Geildarrt mérhetetlen büszkeség járta át, amiért ilyen leleményesen foglyul ejtette őket.
A tornya erkélyéről nézte őket. Nem tudott betelni velük. Egy mézszínű madárka szállt le az erkély korlátjára, és kedves hangon csiripelt. Megdobogtatta a polgármester szívét.
Azt még nem döntötte el, hogy mi lesz a behemótok sorsa. Először arra gondolt, hogy levágja őket, a belső szerveiket varázslat komponensként használja fel, a bőrükből pedig páncélt készíttet. A Sötét Nap papjai természetesen maguknak követelték a lényeket, hogy kísérletezhessenek velük, és Cyric fenevadjaivá változtassák őket. Időre volt szüksége, hogy megfelelően dönthessen. Egyelőre élvezte a látványukat. Többet értek bármely szobornál, amelyet azért emeltetett volna, hogy örökre fennmaradjon a neve.
És a behemótok csak a kezdetet jelentették. Az igazi hatalom Runlatha Szívében lakozott. A drágakő Netheril bukása előttről származott. Sokkal többet ért azok életénél, akik odavesztek a küldetés során.
– Most azt hiszed, megfeddlek, amiért hagytad, hogy a Kincsvadászok meghaljanak, de nem teszem – mondta Geildarr Ardeth-nek. – Kedveltem őket, ahogyan te is. Hiányozni fognak, olyan hatékonyan turkáltak a romok között. De ez mindenért kárpótol – felemelte a drágakövet, hogy a vörös fény kibuggyanjon az ujjai közt.
– Örülök, hogy így gondolod, de mi ez valójában? – kérdezte.
– Ezzel váltjuk meg az életünket – felelte Geildarr, és titokzatosan mosolygott.
– Szóval elvisszük Zhentil-várba?
– Majd egyszer. Most tanulmányoznom kell, hogy mire is képes valójában. Azt már tudjuk, hogy egy nagy erejű illúziót tartott fenn, méghozzá évszázadokon keresztül. Talán a Pásztorok életét is ez hosszabbította meg – Geildarr egyre jobban belemelegedett. Már-már kiabált. – Ez itt netheri mágia, Ardeth! Még sosem találkoztam olyan mágiával, amely Karsus kudarca előttről származott. Nem is értem, hogyan maradhatott fenn. Olyan mágia lehet, amelyet Mystra ma már nem engedélyez Faerûn felszínén!
– Fzoul és Manshoon nagyon elégedettek lesznek – jegyezte meg Ardeth. Nem kerülte el a figyelmét Geildarr csalódott reakciója.
– Igen. Kár, hogy a Szívvel kell megváltanom további hatalmamat a városban.
– Miért, hát nem erősödött meg a helyed? Feleslegesen öltem meg Mythkar Lenget? – kérdezte Ardeth.
– Nem, a halála nagy segítség. – Csak kár, hogy a Kincsvadászok is meghaltak, tette hozzá némán. Bár annak is meg volt a maga haszna. Még felhasználhatja, ha arra kerülne sor. – De attól tartok, a főpap halála csak elodázza az elkerülhetetlent. Ameddig Chembryl nagyúr fennhatósága alá tartozom, a hatalmam ingatag.
– Van választásod? Mi van Sememmonnal?
Geildarr felsóhajtott.
– A legnagyobb félelmemnek adtál most hangot. Sosem kedveltem, már akkor sem, amikor a Sötét-erődben uralkodott. Akkor az ő fennhatósága alá tartoztam.
– Talán pont ezért – jegyezte meg Ardeth mosolyogva.
Geildarr megveregette Ardeth vállát.
– Meglehet. Mindenesetre megértettem, amikor elmenekült. Még együtt is éreztem vele. Fzoul állandósította a hatalmát. A belső kör egymással csatázott, így egyikük sem erősödhetett meg kellőképpen. Sememmon elment, az újak pedig Fzoul markában vannak. Bán nézetei teret nyertek, a hívei megszaporodtak. Cyric követői, mint jómagam, háttérbe szorultak.
– Sememmon gyáván megfutamodott – állapította meg Ardeth.
– Nem, nagyon is okosan tette – ellenkezett Geildarr. Runlatha Szívére nézett, amely egyenletesen lüktetett a kezében. – Csak arra jó, hogy életben maradjak. Hogy tovább irányítsam Llorkh városát, Fzoul kedve szerint.
Az aranyszín madárka ismét csiripelni kezdett, de ezúttal szomorúbban.
– Gondolod, hogy Sememmon jobb választás lenne? – kérdezte Ardeth.
– Végig rejtve maradt Fzoul elől, ami még egy akkora varázsló esetében sem egyszerű. De nem akarok életem végéig a sötét árnyékokban bujdokolni. Moritz el akarja hitetni velem, hogy Sememmon Fzoul hatalmának megdöntésére készül, vagy hogy fel akarja számolni a Zhentarimot, vagy hogy új birodalmat akar alapítani. Csak az istenek tudják, mi a célja, de egy biztos, mágiát és szövetségeseket gyűjt maga köré. Készülődik valamire.
– Jól jönne neki Runlatha Szíve.
– Az biztos – ismerte el Geildarr, és ismét az ereklyére pillantott. – Attól tartok, erővel akarja majd megszerezni. Fel kell készülnöm ellene. De elég ebből a búslakodásból! Meg kell mutatnom egy régi barátomnak a szörnyeket. Te is velünk tarthatnál.
•
Az őrök ezúttal a felszínre vezették Sungart. A nap erős fénye bántotta a szemét. Annyi tíznap elteltével már nem vágyott a felszínre olyan nagyon. Még sosem járt városban, Everlundban sem. Ha minden város olyan, mint Llorkh, akkor nem is lép be a falaik közé, gondolta. Hacsak nem kényszerítik.
Az utcák keskenyek voltak és szemetesek. A házak ablakain elkeseredett emberek kandikáltak ki. Páncélos, felfegyverzett orkok járták az utcákat.
Erőtlen volt egy újabb veréstől. A kezét megbilincselték, és két őr kísérte végig a tömlöctől egészen a piactérig. Mielőtt odaértek volna, az egyik sarkon bekötötték a szemét.
– A polgármester parancsára – mondta az egyikük. – Látni akarja a reakciódat!
Sungar mindent megtett, hogy ne árulja el az érzelmeit, de amikor levették a szeméről a kendőt, összeroppant.
Geildarr hangosan kacagott Sungar döbbenetén és bánatán.
– Drága jó Sungar! Mennydörgőbestia, üdvözöld a mennydörgőbestiákat!
Sungar sírva fakadt. Láncra verve kellett megpillantania életében először az élő totemállatokat. Misztikus lények voltak, legendákba valók. Ha az erdő mélyén látja őket, egy völgyben legelészve, akkor áhítattal telve csodálta volna a látványukat, de így, egy vásártéren, áruként kirakva...
Ezt nem bírta elviselni. Végtelen, leírhatatlan szomorúság öntötte el a lelkét. Ökölbe akarta szorítani a kezét, de az ujjai nem engedelmeskedtek.
Egy fiatal nő lépett oda elé. Alacsony volt és kecses. Fekete szemében nem látszott sem tisztelet, sem félelem.
– Én hoztam ide őket, ahogyan téged is – mondta.
Sungar emlékezett a lány nevére. Hurd összeesküvését is ő leplezte le.
– Ardeth – lehelte gyűlölettel telve.
– Ismersz talán? – kérdezte Ardeth meglepetten. – Ó, igen, a törpétől hallottál rólam.
– Uthgar elpusztít titeket! – mondta. Kellemes, megnyugtató érzés áradt szét a testében.
– Valóban? – kérdezte a lány. – Trice Dulgenhar is ezt mondta Gormról, közvetlenül azelőtt, hogy levágtam a fejét. Miért csak a jelentéktelen istenek jutnak nekem? – gúnyolódott.
– Te is elbuksz, Geildarr! – Sungar a férfi felé fordult. – A városod is elesik. Ők rombolják le az épületeket – mondta, és a behemótokra mutatott.
Mintha nem is ő beszélt volna. Mintha nem is a saját szavait mondta volna. Valaki más irányította az elméjét. Egy homályos alak jelent meg a behemótok között: Gundar király.
– Zavaros jóslat egy barbár szájából. Mily meglepő! – gúnyolódott Geildarr is.
– Elloptad népünk történelmét. Ez nem maradhat megtorlatlanul. A törzsem idejön, hogy visszaszerezze ami, az övé! – Nem csak hitt a saját szavaiban, tudta, hogy így lesz.
Geildarr egészen közel hajolt hozzá. Sungar az arcán érezte a varázsló leheletét.
– Nem csak ezeket az otromba szörnyeket raboltuk el. Ardeth hozott nekem egy drágakövet, amely még Netherilből való.
Geildarr olyan közel állt Sungarhoz, hogy ha egy kicsivel több erő maradt volna a karjában, egyetlen mozdulattal kitörhette volna vézna nyakát. De nem érzett rá késztetést. Megnyugodott a lelke. Gundar király szelleme lemosolygott reá.
– Végignézem, miként bomlik ki sorsod leple – mondta Geildarrnak. – Már nem kell soká várnom.
Geildarr hátrébb lépett.
– A sötét tömlöcben gyakorta megőrülnek a rabok, de általában nem ilyen gyorsan – mondta.
Ardeth a két őrhöz fordult.
– Értesítsétek Klevet, hogy készüljön fel egy újabb kínzásra. Meg kell néznünk, mit bír ki ez a roncs.
Sungar csak mosolygott, amikor visszavezették a tömlöcbe. Gundar szelleme ugyan eltűnt, de Uthgar áldása hátramaradt. Elégedett derűvel várta őrei újabb kínzását.
•
A Mennydörgőbestia törzs tagjai jó pár napja elhagyták már a Menedéket. Déli irányban vágtak át a Nemeserdőn. Kellő távolságot tartottak az Unikornis-folyótól, így említésre méltó esemény tulajdonképpen nem is történt velük. A fák levelei többségében már lehullottak, vöröses-barna és aranyszín szőnyeget terítve a lábuk elé. A csupasz faágak úgy fonódtak egymásba, mint a körben álló, összekapaszkodó elkeseredett harcosok. A barbárok elszántan meneteltek, de nem tudták, hogy a győzelembe, vagy a végső pusztulásba.
Keveset beszéltek. Kezdetben Thanar és Rask próbálta tartani bennük a lelket, de rájöttek, hogy felesleges, így ők is elnémultak. A Pásztorok vallomása sötét árnyékot vetett a múltjukra. De nem csak őket kísértették a komor árnyak. Vell akárhányszor Kellin szemébe nézet, látta benne a szomorúságot és a mérhetetlen csalódást az apjával kapcsolatban. Ledőlt egy bálvány, újabb sötét titokra derült napfény.
Thluna cipelte a csatabárdot, noha egyáltalán nem illett vékony alakjához. Segített neki, hogy ne veszítse szem elől a céljukat, hogy egy pillanatra se feledkezhessen meg Sungarról. Megkérte Raskot, hogy vigye helyette a csatabunkót, amelyet Gunther törzsfőnöktől kapott ajándékba.
Az erdő szélén, a gyors folyású Delimbyr mellett egy férfiba botlottak egy tisztáson. A rothébőrbe öltözött alak magányosan álldogált, és a távoli tájat kémlelte. Természetesen azonnal felismerték, még mielőtt látták volna az arcát. Thluna kiáltott fel elsőként.
– Keirkrad!
A férfi feléjük fordult. Csúf, vörös heg húzódott végig az arcán. Égkék szemét vérvörös csíkok szelték át.
Keirkrad rájuk mosolygott. A fogairól nyál csöpögött.
– Íme, a hősök! – mondta jól megszokott rekedtes hangján, amely mintha ellenségesen csengett volna. – Uthgar hősei visszatértek hát őseik lakhelyéről – felemelte a kezét, és Vellre mutatott. – Az áldott, a barna szemű, Uthgar kegyeltje.
– Nem, Keirkrad – mondta Vell. – Értsd meg végre, hogy nem Uthgar választott ki engem.
– Valóban? – kérdezte a sámán, és összeráncolta a homlokát. – Tán nem ruházott fel a hatalmával az Ősök halmán, a rúnatalálkozó szent napján? Tán nem téged választott helyettem?
Vell hevesen megrázta a fejét.
– Nem Uthgar választott ki, és ez nem áldás, hanem átok!
– Ismét megtagadja a megtiszteltetést! – Keirkrad az ég felé emelte a fejét, és torkaszakadtából üvöltött. – Ismét elfordult az istenétől! Hát nincs határa az arcátlanságodnak? Meg kell ölnöm téged ezért, noha időközben találtam egy nemesebb urat Tempus gyermekénél! Gyerekkoromban Uthgar megmutatta nekem a Morgur-halmot, de álnok módon elrejtette előlem azt a helyet, ahol később elárult és magamra hagyott. De a Vadak Ura megadta nekem azt, amit Uthgartól hiába remélem.
Keirkrad sziszegett, mint egy fenevad. A szeme teljes egészében vörössé változott. Szárny nőtt ki a vállából, az arca eltorzult, és egy vérdenevér jelent meg Keirkrad helyén. Heskret vérlénnyé változtatta hát ősi ellenségét. Azt persze nem láthatta előre, hogy Uthgar áldása miként hat majd a sámánra. Nem kellett csalódnia. Keirkrad minden eddiginél hevesebben imádta új urát, és Malar meg is jutalmazta érte. Keirkrad nem közönséges vérdenevérré változott, hanem az erő és a hatalom halálhozó szolgájává.
Pillanatok alatt sűrű szőr borította el a testét. Hosszú karmok nőttek a kezén és a lábán egyaránt. A füle megnyúlt, a fogai kifehéredtek, és szintén megnőttek. A legszörnyűbb mégsem ez volt, hanem hogy még mindig Keirkradot látták benne. Ugyanúgy mozgott, mint a néhai sámán, ugyanúgy tartotta a fejét, és ugyanúgy nézett rájuk, csak most már vérvörös szemmel.
A barbárok fegyvert rántottak. Én is alakváltó vagyok, bizonyos értelemben, villant át Vell agyán.
Keirkrad lassú léptekkel közeledett feléjük. A szárnya vége a földet súrolta. A Thluna kezében lévő csatabárdot nézte.
– Hogy lehet ez? Hogy szereztétek vissza a fegyvert? Szóval helyrehoztátok Sungar végzetes hibáját.
– Sok minden megváltozott. Félrevezettek bennünket. Hallgass végig, Keirkrad! – kérte Thluna.
– Nincs értelme vitatkozni egy vérlénnyel – mondta Kellin.
Keirkrad gúnyosan felkacagott.
– Most az egyszer egyetértek ezzel a déli szukával! Ti gyengék vagytok. Mindnyájan. Belefáradtam, hogy a vergődéseteket nézzem – végighordozta a tekintetét a barbárokon. – Jelentéktelen harcosok vagytok, egy kölyökképű vezetővel, Silvanus álnok druidájával és egy ork fattyúval a soraitokban. Még egy olyan jelentéktelen istent sem tudtok kiszolgálni, mint Uthgar. Csakis egyvalaki képes átváltozni közületek, de ő is csak tartalékolja az erejét. A treant is csak egy tárolóedényhez hasonlított téged, Vell, de ugyan mi értelme a hatalomnak, ha nem használod?
Vell vére egy szempillantás alatt felforrt. Új keletű harag járta át a testét.
– Arra akartál felhasználni, hogy megdöntsem Sungar hatalmát, teérted! – kiáltott rá a sámánra. – Én persze megtagadtam, te pedig kiátkoztál, azt mondván, nem vagyok méltó Uthgar áldására! Nyíltan szervezkedtél a törzsfőnököd ellen, akinek engedelmességet fogadtál. Miféle cselekedet ez egy sámántól? Miféle tett ez Uthgar kegyeltjétől? Nem én árultam el Uthgart, hanem te!
Keirkrad nyugodt, arrogáns arckifejezése tovatűnt, amit Vell győzelemként értelmezett. Folytatta hát a szóáradatot.
– Most pedig szörnyetegnek nevezel? Igen, talán valóban az vagyok – Vell ekkor megvilágosodott, és Lanaal minden tanítása értelmet nyert. Nyugodtan háttérbe szoríthatta emberi alakját, a szabad akarata megmaradt.
•
Vell barna pikkelyes behemóttá változott. A látvány megdöbbentőbb volt, mint az első alkalommal. A sötét táborban, Sungar elrablásának éjjelén minden olyan gyorsan és zavarosan zajlott. Álomszerűnek tűnt az egész. Vell egyszer csak eltűnt a szemük elől, és a legendák gyíkszerű szörnyetege jelent meg a helyén. A valódi mennydörgőbestia. Most azonban az elejétől a végéig láthatták az átalakulást.
Vell feje felért egészen a fák tetejéig. Lenézett a barátaira, akik próbáltak kitérni az útjából. Különös módon zavarban érezte magát emiatt. Keirkrad sziszegve, vicsorogva rugaszkodott el a talajtól, és a levegőbe emelkedett. Rászállt Vell hatalmas pofájára. Szárnyával eltakarta a szemét, a karmaival pedig próbálta megsebezni. Vell odább szökellt, egyrészt, hogy biztonságos távolságba kerüljön a többiektől, másrészt, hogy kibillentse a sámánt az egyensúlyából. A föld dörgött és rengett a talpa alatt. Belegázolt a Delimbyr-folyóba. A víz magasra csapott, és beterítette a partot, miközben Vell egészen a közepéig futott.
A víz hidege a csontjáig hatolt. Lehajolt, és beledugta a fejét a folyóba. Kisebb-nagyobb örvények keletkeztek a teste körül. Keirkrad kétségbeesetten kapaszkodott, de végül elragadta a sebes ár.
Vell nézte, a sámán miként csapkod hártyavékony szárnyával. Nem dacolhatott a folyó sodrásával. Mágikus ereje azonban igen. A víz szétvált körülötte, és falként felemelkedett, ő pedig felröppent a levegőbe. Sokáig lebegett a magasban, hogy megszárítsa a szárnyát, és közben végig a behemót képébe vigyorgott.
– Talán már nem vagyok ember többé, de még mindig pap vagyok – sziszegte. Elmondott egy imát, amelytől ledermedtek Vell izmai. Hiába próbált megmozdulni, a folyó nem engedte. A hideg kezdett elviselhetetlenné válni. Úgy állt ott, mint egy szobor. A lábai zsibbadásnak indultak.
Hogy lehettem ennyire ostoba? – kérdezte önmagától Vell. Fogalma sem volt róla, meddig tudja fenntartani behemótalakját, különösen bénult állapotban.
Ha visszaváltozik emberi alakjába, csakis Keirkradtól függ majd az élete.
Hangos robaj zavarta meg az erdő viszonylagos békéjét. A hangorkán telibe találta a sámánt, aki a fülére tapasztotta a tenyerét, nehogy megsüketüljön. Az orkán ereje belekapaszkodott a szárnyába, és átrepítette őt a folyó túloldalára. Vell a szeme sarkából látta, hogy Kellin és Thanar egymás mellett állva próbálja megszüntetni a bénító varázslat hatását.
Keirkrad időközben összeszedte magát. Nagy lendültet vett, majd a druida és a mágus felé röppent. A harcosok harci kalapácsokkal és nyílvesszőkkel próbálták leteríteni, de az összes fegyver lepattant a vérdenevérről, mintha fémpáncél borította volna a testét. Keirkradnak sikerült megközelítenie Thanart és Kellint, de ekkor Rask Urgek fejbe kólintotta a szellembunkóval, amitől Keirkrad odébb penderült ugyan, de még a levegőben maradt. A vérdenevér orra összezúzódott, és sűrű vér borította el az arcát. Éles, fülsiketítő hangon felvisított.
Thluna azonnal mellette termett a csatbárddal, de a sámán kitért a csapás elől, így a bárd feje ártalmatlanul elzúgott mellette. A fegyver túl nehéznek bizonyult Thluna számára. Nem tudta az irányítása alatt tartani, és mélyen belefúródott a talajba. Keirkrad rászisszent, majd hangosan kinevette.
– Bízd igazi férfira azt a fegyvert. Nem gyerekek kezébe való – gúnyolódott a vérdenevér.
Rask ismét célba vette őt a bunkóval, de ezúttal nem találta el. Keirkrad hevesen csapdosott a szárnyával, míg a félork feje fölé nem került. Kieresztette hosszú és hegyes karmait, hogy azokkal vájja ki Rask szemét, és tépje ki a torkát. Mielőtt Rask védekezőállásba helyezkedhetett volna, Keirkrad életre hívott egy álnok varázslatot. Egy denevérfej nőtt ki a lábából, a karmai közül. Kitátotta a pofáját, és a félork arcának esett tűhegyes fogaival.
Rask fájdalmasan felüvöltött. Elengedte a bunkót, és próbálta letépni magáról a vérdenevér karmos lábát, de nem sikerült. Keirkrad elégedetten sziszegett, miközben erős szárnycsapásokkal kísérelte meg felemelni a levegőbe áldozatát.
Thluna eközben azzal volt elfoglalva, hogy kiszabadítsa a csatabárdot a talajból. Ismét lesújtott a nehéz fegyverrel, de ezúttal gyorsabban, mint az imént. Keirkrad elengedte a félorkot, aki elterült a földön. Oldalirányba akart kitérni a csapás elől, de a bárd kettéhasította az egyik szárnyát. Kibillent az egyensúlyából, és egyre nehezebben tudott a levegőben maradni. Biztonságos távolban lebegett, és felmérte az ellenséget. Az orrából szakadatlanul csöpögött a vér.
Kellin és Thanar feloldották a varázslatot, amely fogva tartotta Vellt. Lassú, de biztos léptekkel ment ki a partra. A sámán fölé tornyosult, és átható pillantást vetett rá. Túl sokáig időzött azonban a jeges vízben. Az erő kiszállt a testéből. Erezte, hogy hamarosan összezsugorodik, és visszaváltozik emberré. Vellé változik, és akkor csakis Keirkrad könyörületében bízhat. Mi lesz velük, ha a sámán mindenkit vérdenevérré változtat? Akkor vajon kiszáll belőle a behemótok ereje, vagy megmarad, de eltorzul? Mivé változik akkor?
Miközben ezeken a dolgokon gondolkodott, a teste megkezdte a visszaváltozást. Még utoljára összeszedte minden erejét, és végső rohamra indult. A társai biztonságba húzódtak, ő pedig rohant, ahogy csak tudott. Keirkrad természetes ki akart térni az útjából, de sérült szárnya lelassította a mozgását. A behemót egyenesen nekirohant, és lesöpörte a sámánt a levegőből.
Vell körül forgott a világ. Semmit nem látott, csakis a célpontot. Barna szeme összekapaszkodott a vérdenevér vörös szemével, amelyből minden emberség kiveszett. Keirkrad még halálában sem tudott visszaváltozni emberré.
Én is ilyen leszek? – kérdezte önmagától Vell, miközben folytatta a támadást. Ismét elveszítette az uralmat a teste felett. A harag vitte előre. A Pásztorok előtt fékezte magát, a saját törzsében is mindig elfojtotta az érzelmeit, holott mellőzött harcosként kezelték egész életében, de most minden dühét rászabadította Keirkradra. Bosszút akart állni mindenkin, aki félig szörnyeteggé változtatta. Könnyek potyogtak a szeméből, miközben tovább ütlegelte a vérdenevért.
Emberi könnyek.
Vell azt vette észre, hogy visszaváltozott emberré. Keirkradon ült, és erősen szorította a vergődő sámán torkát. Elengedte őt, és hátrébb húzódott, pont akkor, amikor a csatabárd lesújtott, és lemetszette Keirkrad fejét, amely messzire gurult.
Vell fáradtan felállt, és letörölte könnyeit. Törzsük történelmének legvénebb sámánja ott feküdt előtte, megtépázva, lefejezve. Döbbenten nézett a holttestre. A vérdenevér feje megállapodott, és arccal lefelé beágyazódott a sárba.
Thanar azonnal odaugrott Rask mellé, és begyógyította a sebeit. Legnagyobb megkönnyebbülésükre a vére nem fertőződött.
– Mindig is szerettem a vén sámánt – szólalt meg Vell. – Kicsi gyerekkorom óta arra neveltek, hogy szeressem.
– Ezzel mind így vagyunk – mondta Thluna. Felemelte a csatabárdot, majd megtisztította Keirkrad vérétől. – De ő már nem a mi sámánunk volt – tette hozzá.
– Valóban? Nem vagyok biztos benne – dünnyögte Vell.
Kellin, aki az ifjú harcos mellett állt, megfogta a kezét, együttérzése jeleként. Vell összerezzent a nő érintés nyomán.
– Mind sajnáljuk, hogy a sámán meghalt, de így a legjobb – mondta halk hangon.
– Ez így van. Miatta kellett elmennem Grunwaldból – szólalt meg Thanar is. – Ha a törzsünk fenn akar maradni, akkor az ő fajtáját át kell adnunk a múltnak. És ha már itt tartunk, mi lenne számára a megfelelő vég, Thluna törzsfőnök? – kérdezte.
Thluna elgondolkodott a kérdésen.
– Keirkrad neve sokáig megmarad törzsünk emlékezetében. Amikor Grallah elesett a Nemeserdőben, nem maradt időnk kellőképpen meggyászolni a halálát. Most sem időzhetünk, de... – a sebes folyású folyóra pillantott –, a máglya vagy a sírgödör nemesebb lenne, de...
Thanar mosolygott.
– Törzsfőnökhöz méltó döntés – mondta.
– Ez volt a végső próbatétel – szólalt meg a félork Rask. – Még a Faszellemek is tudták, hogy Uthgar azért tartotta életben ennyi ideig, hogy próbára tegyen benneteket. Próbára tett minket, és mi kiálltuk a próbát. – A kijelentés kicsit oldotta a Mennydörgőbestiák feszültségét. A gondolat, hogy maga Uthgar akarta és tervezte így az eseményeket, levette a vállukról a terhet. Sőt, magát Keirkradot is felmentette az árulás vádja alól.
– Keirkrad talán fel sem fogta, hogy beteljesítette a küldetését – jegyezte meg Vell tömören.